Amit az örökbefogadásról nem mertél megkérdezni – hiánypótló könyv, megrendítő személyes történetekkel és általános, gyakorlati tudnivalókkal a magyar (és nemzetközi) örökbefogadási rendszerről

Rendhagyó könyvbemutatón voltam a párommal. Mártonffy Zsuzsa, az orokbe.hu blog alapítójának, két örökbefogadott gyermek anyjának, Akiknek két anyja van című könyvét mutatta be Bus István újságíró, szerkesztő a szerzővel beszélgetve.

A három részből álló könyv első része személyes vallomások sorozata, a második két szakmai interjú örökbefogadási pszichológusokkal, a harmadik pedig egy Örökbefogadási A-tól Z-ig című útmutató, amely közérthetően foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat a témáról és a magyar (és nemzetközi) örökbefogadási rendszerről, segítve eloszlatni az ezzel kapcsolatos, csökkenő mértékben, de még mindig létező előítéleteket, félelmeket és tévhiteket:

  • Hogyan képes valaki lemondani a gyermekéről?
  • Lehet-e ugyanúgy szeretni egy nem vér szerinti gyermeket?
  • Kell-e félni a génektől, hozott örökségtől?
  • Milyen érzés nevelőszülőként elválnia a kisgyermektől?
  • Milyen élmény felnőttként találkozni a vér szerint szülőkkel?

A könyv május végén jelent meg a Libri bookline gondozásában, és mint kiderült: a járvány miatt nem tervezték sem kiadni, sem bemutatni ősz előtt, de az előjegyzések és aztán a vásárlások olyan biztatóan alakultak, hogy belevágtak, és már a második kiadást készítik elő. A bemutatón mégsem volt túl sok résztvevő, de egy meleg nyári vasárnap estén ezen nem kell csodálkozni vagy erős következtetéseket levonni. (A beszélgetés élvezhető volt, de nem árult el lényeges újdonságot a könyvhöz képest, ha tehát valaki pótolni akarja az élményt és ismerkedni a témával, olvassa el azt.) Emlékezetes maradt viszont az, hogy helyszínen legalább annyi gyerek volt, mint felnőtt: a szerző gyerekei és kis barátaik, akik nem igazán hatódtak meg az eseménytől – és abban Zsuzsa szerepétől –, fesztelenül hangoskodtak és futkároztak a beszélgetés alatt, családi hangulatúvá téve azt.

Ezt a családiasságot fokozta, hogy a beszélgetőtársakról kiderült: régi ismerősök, de régóta nem tudtak egymásról, így István röviden elmeséltette Zsuzsával örökbefogadásainak (lánya mellé két, akkor másfél éves kisfiút fogadtak örökbe) és szakmai életútjának (újságíróból az örökbefogadásra egyedülálló rálátással rendelkező blogger és most szerző) rövid történetét. A szerző zárkózott, első benyomásra akár barátságtalannak tűnő, de felkészült és készséges, bár szűkszavú beszélgetőpartner. (Tudom, mert kétszer is készítette vele interjút.) A rá jellemző, kissé fanyar humorral elmondta: a bloggal célja segíteni sorstársainak felkészülni és elboldogulni a mindennapokban, a könyvvel pedig az, hogy minél többen, az érintetteken kívül is, megismerjék a témát és ne tartsák sem cukiságnak, sem valami sötét, ijesztő dolognak. Merthogy az örökbefogadás nem az, szerinte épp olyan természetes jelenség, mint a gyermekvállalás – legalábbis ezt szeretné elérni, ehhez pedig elsősorban arra van szükség, hogy az ezzel kapcsolatos félelmeinken, előítéleteken és romantikus tévhiteken túllépjünk. Ez pedig nem könnyű, ahogy egyetlen tabudöntögetés sem az, különösen, ha többszereplős, egyéni és társadalmi szinten is érzékeny, alapvetően negatív alaphelyzetből kiinduló témáról van szó

 Mártonffy Zsuzsa a 2014-ben indított bloggal, az azóta többezres „örökbés” közösség számára csoportos foglalkozások, valamint online és offline találkozók szervezésével, vezetésével és most legújabban ezzel a hiánypótló könyvvel rengeteget tett annak érdekében, hogy az örökbefogadás egyre kevésbé legyen tabu Magyarországon. Ezzel tulajdonképpen ráerősített egy, a 2000-es évektől kezdődő érdemi áttörésre, azóta ugyanis a pszichológia fejlődése és az örökbefogadásra felkészítő tanfolyam hatásaként egyre inkább köztudott és elfogadott az a kulcsfontosságú üzenet, hogy az örökbefogadott gyermeknek (és környezetének) mielőbb tudnia kell saját sorsától. Ahogy az is egyre inkább világossá válik, hogy a rendszer alapvető jellemzője („mantrája”): nem a jelentkező szülőknek választanak gyermeket, hanem az örökbe adható gyermekeknek szülőket. Az örökbe fogadható gyermekek száma pedig (szerencsére) „véges”, így aki egészséges – sokszor szempont az is, hogy fehérbőrű! – újszülöttet szeretne, annak hosszú éveket kell várnia, mert a legtöbb örökbe adható gyermek nem ilyen. A téma abban az értelemben is egyre kevésbé tabu, hogy az örökbefogadással kapcsolatos társadalmi jelenségekről (például a meddőségről, mélyszegénységről, származási kérdésekről), valamint a folyamat döccenőiről (az örökbe fogadhatóvá nyilvánítás hosszúságáról, az örökbefogadók fizikai és lelki egészségéről, a származás kezelésének kérdéséről, a gyermekét örökbe adó anyák támogatásának hiányáról, a gyermekekkel dolgozó szakemberek felkészültségének hiányosságai, stb.) is egyre többet és nyíltabban lehet (és persze kell) beszélni.  Hogy miért? Mert a kapcsolódó tévhitek, félelmek és előítéletek, illetve a rendszerbeli problémák megszűnése, megszüntetése időigényes és nem könnyű folyamat. És azért is, mert az örökbefogadás rendszerint egy hiányos, negatív helyzetből kiinduló történet, amiben biztosan vannak szomorú és nehéz fordulatok, de jócskán vannak benne örömteli és boldog pillanatok is – ahogy bármelyik vér szerinti gyermek születésében és felnevelésében, csakhogy az örökbefogadásnál általában több jut az előzőkből és kevesebb az utóbbiból. Éppen ezért annak „sikeressége” döntően azon múlik, hogy a szülők és a környezetükben élők (nemcsak a gyermekkel dolgozó szakemberek) mennyire vannak fizikailag és lelkileg felkészülve, felkészítve az említett sajátos körülményekre, várható helyzetekre, alapvető tudnivalókra. Hogy mennyire romantikus, világjobbító szándékkal állnak hozzá, esetleg egy meghalt vagy egy meg nem született gyermek hiányának enyhítése miatt vállalnák (vagy valamilyen más hasonló okból kifolyólag), elfeledve, hogy egy másik emberi életről, ráadásul gyermekről van szó, aki nem kérte sem azt, hogy megszülessen, sem azt, hogy más család nevelje fel, mint ahova született.

Cikkajánló: Egyre több férfi modern Szent József?
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

Ajánlom ezt a könyvet minden férfi és női olvasónak, és nemcsak azoknak is, akik a témában érintettek közvetlenül, hanem a téma iránt érdeklődőknek is, sőt azoknak is, akiket elsőre nem fog meg, hiszen mindenkinek a környezetében előfordul (vagy előbb-utóbb elő fog fordulni) az örökbefogadás, és nem árt, ha van rálátása a rendszerre, és ha gyermekeivel érdemben tud beszélgetni az örökbefogadott ovistárs vagy iskolatársról, vagy csak általában a témáról. Hiszen a könyv első részében bemutatott megrendítő sorsok és vallomások, a második rész átlátható, közérthető információi mind közelebb hozzák ezt a sokak számára távoli, tabukkal, előítéletekkel, tévhitekkel és félelmekkel, esetenként romantikus elképzelésekkel teleszőtt témát, rendszert, segítenek túllépni azokon, hogy észrevehessük: ezek a sorsok ugyanarról szólnak, mint a mieink.

Antal-Ferencz Ildikó

Fotók: People photo created by bearfotos – www.freepik.com

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük